12.rész

Ötlet hiány miatt soká, de meghoztam az új részt. Remélem tetszeni fog nektek :) 

*Bogi szemszöge *

Louis kiment orvosért, én pedig az alatt próbáltam lelket önteni Vickybe hogy felébredjen. Persze nem sikerült, nem is reméltem. Csak ültem és magyaráztam neki, szerintem bárki aki látott egy idiótának tartott, de nem érdekelt. Próbáltam, hátha. Egy 10 perc múlva megjelent az orvos az ajtóban, és szúrós pillantást vetett rám.

- Ki menne kérem? - kérdezte.

Bólintottam, és felálltam a kis sámliról. Elengedtem Vikci kezét, és éppen léptem volna el, amikor felém nyújtotta azt.

- Ne menj el, kérlek – mondta Vikcy, kezével még mindig próbálta elkapni az én kezemet.

- Ki kell menjek. Hamarosan visszajövök – mondtam, ő pedig visszahúzta a kezét, és kinyitotta a szemeit.

Bíztató mosolyt vetettem rá, aztán elindultam ki, és leültem Louis mellé, aki a szoba előtti fehér székeknél helyezkedett el.

- Felébredt. - mondtam, ő pedig meglepődött, de végül mosolygott egyet.

- Figyelj Bogi...tudom, most ez nem a legjobb pillanat, de szeretnék veled beszélni...kettőnkről - nézett rám kérlelő szemekkel.

- Figyelj Louis én... - kezdtem volna el, de szokásához híven megint félbeszakított.

- Rég óta el szerettem volna mondani, de sosem ment. Tudod...szeretlek. Kiskorunk óta szeretlek. Eddig letudtam annak, hogy legjobb barátok vagyunk, de aztán rájöttem, hogy ez annál több. Eleanorral volt kapcsolatunk ébresztett erre rá, hogy többet érzek irántad, mint iránta. És...ami az összeveszésünket illeti....kérlek bocsáss meg nekem..mindenért. - végig hadarta a mondanivalóját, majd lehajtotta a fejét.

Ledermedve ültem ott, és csak a szavai jártak a fejemben. „ Szeretlek, kiskorunk óta szeretlek.” Újra és újra ízlelgettem a szavait, de válaszra még nem nyitottam a számat. Nem tudtam mit mondani neki. Ő kérdő pillantásokat vetett rám, én cska néztem ki a fejemből, majd végül megszólaltam.

- Louis...én.. nem tudom elfelejteni azt, amit tettél. Igyekszem semmivé tenni , de ez ilyen könnyen nem megy. Most már tudom miért is tetted, és egy kicsit jobban is érzem magamat, de akkor is. Nem mondom, hogy nem tetszel, mert akkor hazudnék...de...ez gátol abban hogy bármit is tegyek. Talán..egy kis idő múlva megpróbálhatjuk...de nem szeretném most – mondtam, és felálltam a helyemről – Megmondanád Vikcynek, hogy muszáj volt haza mennem? És hogy hívjon fel? - fordultam felé még egyszer, ő bólintott egyet, én pedig elindultam ki a kórházból.

~~~~~~~~

 [ Innentől ezt a zenét: Justin Bieber - Nothing  like us]

Otthon ültem a kanapén, felhúzott térdekkel. Az állam a térdeimen pihentek, én pedig csak merengtem előre. A szemeim vörösek voltak a sírástól, és a fáradtságtól is. Hajnali 2 óra van, én pedig egész este itt voltam. Szerencsére anya éjszakás, ezért nem köt belém. De, hogy miért is vagyok ilyen rossz kedvű? A kórházi beszélgetés Louisval teljesen lehangolt. E miatt felidéztem az egész történteket, és minden rossz dolgot, ami életemben történt velem. Egészen anyu és apu válásától, a Lou és köztem történtekig. Rájöttem, hogy az életem félig se olyan jó, mint amilyennek gondoltam. Állandóan történt velem, vagy a családommal valami, és minden esetben egy darab letört a szívemből. Hiányzik az az élet, amikor még kisgyerek voltam, és semmi bajom nem volt. Amikor még csak annyi volt a veszekedés tárgya, hogy kinél van a plüss mackóm. Amikor még nem voltak szerelmi problémák, nem volt fejlett telefon, se fejlett számítógép. Amikor még nem fogtam fel, hogyha történt valami a családdal. Az az idő, amikor óvodásként játszhattam a barátaimmal, és semmi és senki nem zavart. Csodálatos volt. És most mi van? Egy csonka családom, összetört szívem, és gondokkal teli életem. Néha gondolok arra, hogy milyen lenne, hogyha apukám is itt lenne. Teljesen más életem lenne. Tudom, mert mielőtt elment, sokkal jobb volt. Nagyon hiányzik.

Felálltam a kanapéról, és a hűtből elővettem egy doboz fagyit. Visszaültem, és kanalazni kezdtem, könnycseppjeim pedig még mindig potyogtak. Mikor már a negyed doboz elfogyott, kopogást hallottam. Először csak azt hittem képzelődök, hisz ki is kopogna az éjszaka közepén? Mikor újra hallottam kicsit erőteljesebben, már meglepődtem. Kicsoszogtam az ajtóhoz, és mikor kinyitottam, nem hittem a szememnek. Harry állt ott, és egy apró vigyor után, komoly és ijedt arcot vágott. Mielőtt megszólalt volna, legintettem, hogy hagyja. Nem is csodálkozom, hogy ez volt a reakciója. Kócos hajjal, vörös, feldagadt szemekkel, egy nagy pólóban és egy rövid nadrágban voltam. Megijedtem volna én is magamtól.

- Mit keresel itt ilyenkor? - törtem meg a köztünk fennálló csendet, rekedt és komolytalan hanggal.

- Mondani szerettem volna valamit...úgy éreztem nem várhat, de ahogy látom mégsem most kéne – nézett végig rajtam, majd szemeimnél megállapodott.

- Mondjad – mosolyogtam rá, de ez nem tartott sokáig, mert nem akartam ál mosolyt mutatni neki.

- Szerettem volna elnézést kérni tőled, a múltkori miatt...hogy csak úgy...faképnél hagytalak. Sokáig rágtam magamat miatta, és tudom, hogy nem volt kedvem dolog, de nem akartam veszekedni veled mert... - mondta hadarva, majd megakadt. Nem szólalt meg újra, csak a cipője orrát bámulta, és ujjait tördelte.

- Mert? - emeltem meg az arcát, majd visszahúztam a kezemet.

- Mert szeretlek!